Kulka János

A professzor és a színész - A Kulka testvérek

Sándor Zsuzsa

Egyikük patológus professzor, a Semmelweis Egyetem tanára, az Európai Patológus Társaság vezetőségi tagja. Másikuk Kossuth-díjas színész, a budapesti Katona József Színház művésze. Kulka Janina és Kulka János a 168 Óra kérésére először vállalkozott arra, hogy páros portréban rajzoljuk meg párhuzamos sorsukat.

A tágas budai lakásban Kulka Janina nyit ajtót. Az ötvenes, törékeny nő patológus, egyetemi tanár, a II-es számú Patológiai Intézet egyik igazgatóhelyettese. A 2000-es évek elején kollégáival kidolgozta a hazai szervezett emlőszűrés patológiai irányelveit. Kulka Janinát 2012-ben Az év orvosának választották.

– Tegeződjünk! – nyújt kezet mosolyogva.

Nincs benne professzoros távolságtartás, kimértség. Fügével, ásványvízzel kínál: gyorssegély a tomboló kánikulában.

– János most szólt, mindjárt itt lesz – mondja Janina, s közelebb fordítja a ventilátort.

A falon olajfestmény, rajta egy kisfiú és egy kislány hajol össze: a Kulka gyerekek – valamikor a hatvanas évek elején.

– Szegeden éltünk, egy ottani festőművész, Vinkler László készítette rólunk a képet. Édesanyánk hozzá járt festeni tanulni.

Csengetnek, Kulka János érkezik, megöleli a nővérét, s tréfálkozva beköszön:

– Hoztam egy fotóst is magammal!

A kapu előtt találkozott össze fotós kollégámmal, akiről szakad a víz, biciklivel tekert idáig.

– Adunk egy száraz pólót – segédkeznek a testvérek. Mintha hazajönne hozzájuk az ember. Családtagként fogadnak minket.

A színházi nyári szünetnek köszönhető, hogy összejött a találkozónk. A budapesti Katona József Színházban évad végén mutatták be a Faustot: a monumentális, kétrészes előadásban Kulka János az ördögöt, Mephistophelest alakítja bravúrosan. A próbák mellett majd minden este játszott is.

Nővére napi tíz órát tölt a Patológiai Intézetben. Szövettani metszeteket elemez, egyetemi órákat tart. Az utóbbi hónapokban alig volt itthon: vendégprofesszornak hívták Torinóba.

Mindkettőjüket az izgatja: hogyan lehet mindig megújulni, fejlődni a pályán. Ahogyan János fogalmazza: kilépni a komfortzónából.

A Kossuth-díjas művész tíz év után, 2013-ban eljött a Nemzeti Színházból: Alföldi Róbert igazgatói megbízatása lejárt, s a politikailag botrányos körülmények közt kinevezett új direktorral, Vidnyánszky Attilával nem akart együtt dolgozni. Döntését nővérével is megbeszélte, aki támogatta őt.

– Egyértelmű volt, hogy Jánosnak el kell jönnie onnan. Biztos voltam abban is, hogy valami nagyon jó dolog fog elkezdődni.

Zsámbéki Gábor A nép ellensége című Ibsen-darab bemutatójára készült a Katonában, és Stockmann polgármester szerepére keresett színészt. Amikor megtudta, hogy Kulka „szabad”, azonnal hívta. A színikritikusoktól az évad legjobb előadása díját kapták. Kulka pedig leszerződött a Katonába. Ironikusan megjegyzi:

– Vidnyánszkynak köszönhetem, hogy a Katonába kerültem. Ha nem nevezik ki a Nemzetibe, biztos, hogy ott maradok. Ilyen a sors: ha kimondasz egy nemet, kapsz egy igent.

Ráadásul a színész régi álma is teljesült. Pályája elején a legendás kaposvári társulat tagja volt, de már akkor a Katonába szeretett volna szerződni. Nem hívták. Több mint húsz évvel később mégis otthonra talált abban a színházban, ahová mindig is vágyott.

Janina nem keres az orvosi pályán „álomhelyeket”. Már megtalálta a legjobbat. Miután 1982-ben diplomázott, fölvették az SE II-es számú Patológiai Intézetébe, és azóta ott dolgozik. Imádja a munkáját, a kollégáit. Közben két évig Angliában kutatott, kint maradhatott volna, mégis hazajött. Pedig a tudását mindenütt elismerik.

– A hazai patológusok közül így is rengetegen elhagyták az országot. Ausztriában négyszeres fizetést kapnak, Svédországban tízszerest – teszi hozzá Janina.

De neki fontosabb a még itthon lévő fiatal orvosok oktatása. A szakmai megújulás számára egész életre szóló program. A patológia az utóbbi években hatalmasat fejlődött, újra kell tanulni mindent. A patológiának döntő szerepe van az onkológiai betegségek diagnózisában. Ma már molekuláris szinten meg tudják határozni, milyen célzott gyógyszeres kezelésre van szükség. A diagnosztákon óriási a felelősség.

– Az összes hibánk ott van az archívumokban. A szövettani metszetek bármikor elővehetők, és szembesülhetünk azzal, mit néztünk el. Ezért is kell állandóan képezni magunkat.

Szerencsére ritka a hiba. Viszont már nagyon sok beteg köszönte meg Janinának a gyógyulást.

– Ha a színész hibázik, legfeljebb ő hal bele a szégyenbe – mondja János.

A színház is gyógyíthat társadalmi, lelki sebeket. Legalábbis abban mélyen hisz Kulka, hogy a színész hatni tud a nézőkre. És akik eljönnek a színházba, kicsit más emberként mennek haza.

Janina öccsének szinte minden előadását látta, és János is beült már nővére orvosi szimpóziumaira. Komoly előadói képesség kell ahhoz, hogy valaki egyedül lekösse a hallgatóság figyelmét. Efféle adottságoknak Janina sosem volt híján. Gyerekkorukban Jánossal színházat játszottak Szegeden, otthon a szülők barátainak előadták a Csongor és Tündét, és az öcs kétforintos belépőjegyeket szedett. Később a testvérek a helyi Ságvári Gimnáziumba jártak, ahol a diákszínjátszókörrel bemutatták Ionesco A kopasz énekesnőjét. János a Szegedi Nemzeti Színházban is fellépett gyerekszínészként.

Abban a teátrumban dolgozott dramaturgként az édesanyjuk, Boleman Eszter is. Könyvet írt a színház történetéről, műfordított. Anyjuk nyírségi nemesi családból származott, belső tartását, méltóságát mindig megőrizte. Pedig a Rákosi-rendszerben mindent elvettek tőlük. Boleman Eszter modern, liberális gondolkodású nő volt. És gyönyörű. Felvették a tévébe bemondónőnek, igaz, képernyőre sosem került. 1956. október 23-án kellett volna az egyik első nyilvános kísérleti adásban szerepelnie. A közvetítés elmaradt, Eszter pedig felvonult a forradalmi tömeggel. A bemondói pályája véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Janina szerint ennek ő volt az oka: – 1957 novemberében megszülettem én...

– Anyánk meggyőződésből sem akart visszamenni a tévéhez – vitatkozik János.

A forradalom után, 1957 márciusában újra behívták a bemondónőjelölteket vizsgázni. Benke Valéria, a Magyar Rádió és Televízió akkori vezetője ideológiailag is vizsgáztatta őket: „Mit csinált ’56 októberében? Mit gondol Rajk Lászlóról?” – faggatta Boleman Esztert.

– Anyánk rossz néven vette a kérdéseket. Elutasításában állítólag az is szerepelt: nincs szükség nyugati szépségideálokra a Magyar Televízióban. De ő sem akart odamenni – emlékszik János.

Ő tizenegy hónappal Janina után, 1958 novemberében született.

Bátorságot, humort, kötelességtudatot tanultak a gyerekek az édesapjuktól, Kulka Frigyes sebészprofesszortól is. Ő is abszolút példakép mindkettőjük számára.

– Apánk fantasztikus ember volt. Művelt és szórakoztató, ha társaságban megszólalt, mindenki rá figyelt – meséli a lánya.

Pedig nagyon nehéz sorsa volt a zsidó származású Kulka Frigyesnek. Szülei, nagyszülei elpusztultak a holokausztban. Ő túlélte a munkaszolgálatot, hazagyalogolt szülővárosába, a felvidéki Ipolyságba. Senkije, semmije nem maradt. Az utcán szembejövő asszonyon megpillantotta édesanyja bundáját. Amikor vendégségbe hívták, a családi porcelánjukat látta az asztalon. Kulka Frigyes otthagyott mindent. Budapestre utazott, új életet kezdett. Felvették az orvosi egyetemre, diploma után az Országos Korányi Tbc szanatóriumba került. Neves tüdőgyógyász lett, majd a koreai háború idején kiküldték a kinti magyar kórházba sebesülteket ellátni. Ott tanulta meg azokat a mellkasi operációs technikákat, amelyek révén később világhírt szerzett. Miután Koreából hazatért, megnősült. Janina és János Budapesten születtek, majd ’59-ben édesapjukat meghívták a Szegedi Orvostudományi Egyetem Sebészeti Klinikájára. Szegedre költözött a család.

A szülők a helyi orvostársadalom zárt társasági életébe nem nagyon igyekeztek beilleszkedni. Sok művész barátjuk volt, nagy társasági élet folyt náluk. Gyakran járt hozzájuk Petrovics Emil, Galambos Erzsi, Eck Imréék, a szegedi színészként induló Jobba Gabi.

János és Janina könyvek között nőttek fel, angolul és franciául is megtanultak. A lányt a matematika és az építészet is izgatta, öccsét inkább a nyelvek. Ha indult volna érettségi után Budapesten angol, francia szak, János oda jelentkezik. Tolmácsolni, utazni szeretett volna, elvágyódott Szegedről. Ők ott mindenkinek csak „a Kulka gyerekek” voltak.

– Az utcán nem tudtam úgy végigmenni, hogy ne azt halljam: „Üdvözlöm édesapádat, kézcsókom édesanyádnak.” Egy kamasz ettől megőrül. Imádtam a szüleimet, de szükségem volt arra, hogy önállóan is megméressem magam – magyarázza János.

A színművészetire titokban jelentkezett; egyik gimnáziumi osztálytársát kísérte el a felvételire, s heccből megpróbálta ő is. Az osztálytársat nem vették fel, őt elsőre.

– Boldog voltam, hogy János színész lesz, tudtam, hogy nagyon tehetséges – nevet öccsére Janina.

János – bár látszólag véletlenül lett színész – valójában mindig is úgy akart élni, ahogyan most.

Nővére végül az orvosi pályát választotta, de nem akart a Kulka névvel felvételizni, jogtalan előnyöket szerezni. Megkérdezte az apjától: „Mit szólnál, ha nevet változtatnék?” A férfi döbbenten, szomorúan nézett rá, lánya úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Aztán a szegedi orvosi kar írásbeli felvételijén maximális pontszámot ért el. A kódokkal jelölt dolgozatából nem tudhatták, ki írta.

– Azután is minden vizsgámra annyit tanultam, hogy véletlenül se kelljen azt éreznem: a jó jegy főleg apámnak szól. Nemrég egy orvosi konferencián odajött hozzám valaki, s elmondta: harminc évvel ezelőtt előadást tartott nekik az apám. Még ma is emlékszik minden szavára.

– Én most jöttem haza Párizsból – veti közbe János –, a repülőtéren megszólított egy ismeretlen: őt annak idején a Korányiban Kulka Frigyes operálta. Neki köszönheti az életét.

A rajongott szülők árnyékával olykor felnőttként is nehéz megbirkózni.

Noha János nem lett orvos, színészként egy orvosi szerep tette országosan ismertté.

– Édesapámnak jó barátja volt Horváth Ádám rendező. Még Kaposvárott voltam, amikor a Szomszédokba hívott. Választhattam volna a nyomdász figuráját is, akit aztán Nemcsák Karcsi játszott. Én azonban a mentőorvos akartam lenni. Apám nélkül soha nem lehettem volna Mágenheim doktor a tévésorozatban.

A sebészprofesszor pedig büszke volt, amikor megkérdezték tőle: „Nem ön a híres színész, Kulka János édesapja?” Boldoggá tette az is, hogy lánya az orvosi hivatását viszi tovább.

Kulka Frigyes 1989-ben halt meg, ma szobra áll Szegeden. János és Janina tavaly vesztették el édesanyjukat. Magukra maradtak a testvérek. Janina próbálja a családot összetartani. Három gyereke van: Boldizsár Londonban tanul tudományfilozófiát, Bori vendéglátózik, fagylaltozót vezet, Fruzsina a Szent János Kórház intenzív osztályán aneszteziológus. Amikor nagybátyjuk megkapta Doktor House szinkronszerepét, forródróton hívta Fruzsinát, ha gondja akadt az orvosi szöveggel.

János remek nagybácsi, mindig is sokat foglalkozott nővére gyerekeivel. Minden gondjukat elmondhatják neki. Kulkáék szinte minden nyáron együtt nyaralnak, most épp Horvátországba indul az egész család.

Janina szerint ahogy múlik az idő, János egyre jobban hasonlít az édesapjukhoz. Nem csak külsőleg, habitusában is. Őt is szenvedélyes maximalizmusa hajtja. János egyszer azt nyilatkozta nővéréről: „Ő a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Benne megvan minden jó tulajdonság, ami a szüleinkben.”

Szüleiktől tanulták azt is: nem szabad félelemben élni. Mindketten sok társadalmi szerepet vállalnak. János a Milla-mozgalom egyik „arca” volt, Janina nyilvános fórumokon beszél arról: milyen elképesztően nehéz helyzetben van a hazai patológia, méltatlanul kilátástalan a fiatal orvosok jövője.

A Kulka testvérek nem szoktak nosztalgiázni. Inkább olykor rácsodálkoznak arra: a múlt miként él bennük tovább. Gének és emlékek szöveteiből fonódnak generációk sorsai.

 

 

vissza

Kulka János 2010